2014. március 18., kedd

42.fejezet: Vége?

Sziasztok!
Nos, ez is eljött. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mikor is írjam meg a záró fejezetet. Bevallom, nem mostanra terveztem, még legalább év végéig ki akartam húzni, de egyszerűen nem megy. Kifogytam az ötletekből, a történet is teljesen ellaposodott. Eddig mindig volt benne valami "hülyeség" és dráma. Kaptam pár kritikát, amiben leszóltak, hogy sablon a blog. Igen, ezzel én is tisztában voltam/ vagyok, csupán azért nem vettem ezeket figyelembe, mert lehet, hogy maga az alapsztori sablonos, de minden egyedi történés volt benne, bevallom, a legtöbb meg is történt velem, a barátnőimmel és a négy fiúval. Szünet előtt volt egy bejegyzésem, miszerint már bennem van előre tíz rész. Ez így igaz, leírni viszont már se energiám, se időm nincs. Mind a történeten, mind rajtam meglátszik, hogy lassan egy év is eltelt (a valóságban és a sztoriban is) és a szereplők is kezdenek felnőni, mondhatjuk úgy, hogy már felnőttek. Már nem ugyanazok a "gyerekek", mint voltak, nincs annyi hülyeségük. Náluk eljött a ballagás, az érettségi, várják, hogy hova veszik fel Őket. Néhányan visszamennek Londonba, szétköltöznek, és élik tovább a saját életüket. És akkor most jöjjön az ok, miszerint tényleg nem folytatom a blogot. Ahogy említettem, eltelt egy év. Nekem ez már fontos, rengeteget kell tanulnom, este tíz körül esek a géphez, hogy írhassak egy kicsit, de ez így nekem nem megy. Sajnálom. Lehet, hogy valamikor lesz egy harmadik évad, de arra ne mostanában számítsatok. Ha pedig akartok még olvasni az öt lány életéről, a négy fiúval, ajánlom figyelmetekbe a másik blogom: Don't stop to FinishMég itt van az utolsó rész, valamint még felkerül egy bizonyos Epilógus. Köszönöm, hogy eddig velem voltatok, a TÍZ feliratkozómat is nagyon szépen köszönöm!!!
És íme a záró rész:

Május 03., iskola - ballagás napja
Rebecca szemszöge

- Harry, hol a fenében vagy? - üvöltöttem végig a folyosót, viszont kár volt, mert kezdek berekedni. Pedig még beszédet is kell mondanom. Jó, inkább átpasszolom Bern-nek. 
- Itt vagyok, mi van? - jött ki a termünkből, én pedig gyorsan odarohantam hozzá és megöleltem. Szorosan karjaiba zárt, majd próbált megnyugtatni. Nagyon izgulok, ezt Ő is jól tudta. - Jól van, ne aggódj! Csak egy óra és túl leszel rajta - simogatta a hátam, én pedig egyre inkább szorítottam az ingét. Legalább tíz percig ácsorogtunk így az ajtó mellett, majd Ő kiment az udvarra leülni, én pedig bementem a terembe. Mindenki helyet foglalt, az osztályfőnökünk tartott egy szívszorító beszédet, majd megkaptuk a tarisznyákat, jöhetett a felvonulás. Az egész iskolát körbejártuk miközben énekeltünk, páran el is sírtuk magunkat (Leila és én), majd kivonultunk az udvar mellett lévő sportpályára, ott pedig a sorfal eltakart minket a kíváncsiskodó szemek elől. A virágokat a kezünkben szorongattuk és vártuk a beszédet. Igen, átpasszoltam Bern-nek, Ő szeret a figyelem középpontjában lenni. Én már kevésbé.
- Fényes, napsütéses délutánt vagy estét mindenkinek - kezdett bele. - Furcsa érzés itt kint állni... reménykedjünk, hogy nem készül rólam rossz profilfotó! De komolyra véve a szót - köszörülte meg a torkát. - Tudják mit tanultam meg az elmúlt öt év alatt? Először is azt, hogy kiugrani a másodikról nem valami jó buli. Másodsorban pedig azt, hogy Zoli bácsi nem szereti a nutellás-paradicsomos pizzát. És még jó sok mindent megtanultam, de ami tényleg a legfontosabb az az, hogy tilos fizika órán aludni, mert Zsuzsi néni olyan ideges lesz, hogy kitör a harmadik világháború. Teszek egy vallomást is. Igazából nekem csak lepasszolták a beszédet ugye, Becca? - nézett felém, én meg felvont szemöldökkel mosolyodtam el. - Szóval most valamit rögtönöznöm kell, remélem menni fog. Akár hiszik, akár nem, a ballagás nekünk is nehéz, de inkább az egyetemi jelentkezések miatt aggódunk. Életünk nehéz egy órája volt, de legalább egyre közelebb vagyunk a ballagási bulinkhoz - kiáltott fel, az osztályunk pedig fütyülni kezdett. A többi évfolyam társunk pedig csak irigykedve néztek ránk. - Mindig is emlékezni fogunk az érdekes biológia órákra, tanárnő, nagyon élveztük! De nehogy komolyan vegye, nem szó szerint! Már elnézést, de a matek órák nem nagyon fognak hiányozni, a házi feladatok pedig még annyira sem, de tanár úr, ne tessék a szívére venni, imádtuk az osztályfőnökiket, főleg akkor, amikor beragadtunk a terembe és egész nap nem jutottunk ki. És a lányok kedvencét hagytam legutoljára, Zoli bácsiiii - kiáltotta el magát, miközben kitárta karjait. - Tudja, hogy imádjuk magát? Esküszöm, hogy magához költözöm - szipogott az osztálytársunk a vendégek pedig folyamatosan nevettek. - Leginkább viszont egymást fogjuk hiányolni, hisz remek öt évünk volt, még ha nem is beszéltünk mindenkivel. Az emlékezetes osztálykirándulások, a szaftos témák... De mégis az osztály nagy részének a legjobb és legnagyobb emléke a londoni utazás. Ekkor belépett az életünkbe a One Direction és év elején "visszatért" hozzánk Abbey is, aki már teljesen tagja a csapatunknak. Aki nem tudna róla, Londonban elég sok dolog történt velünk. És David... nem lettél volna csöves! Lányok, nem hittem volna, hogy eljön ez is, de sok sikert kívánok nektek az élethez és boldog napokat a fiúkkal! Azt hiszem ennyi lenne - hajolt meg, majd mikor elindult felénk, még egy pillanatra visszaugrott a mikrofonhoz. - Ja, és Zoli bácsi! Ne aggódjon, meg fogjuk látogatni!
- Ez kedves, de nem fontos - nevetett fel Z bá, majd Bern beszédét egy hatalmas taps követte. Nagyon jól esett nekünk, hogy külön megemlített minket. Más osztályokból is kimentek még beszédet mondani, de azok már komolyak voltak. Még az igazgató is beszélt, elbúcsúztatott minket, majd kiosztották a lufikat. Kivártuk, míg mindenki kap egyet, majd tíztől visszaszámláltunk. Mikor nullához értünk elengedtük a ballonokat, mindenki tapsolni kezdett, a ballagó zenénk megszólalt, mi pedig csináltunk egy csoportölelést. 
- Elballagtunk - kiáltottunk fel, majd a lányokkal ugrálni kezdtünk, már amennyire tudtunk magassarkúban. Az osztályfőnökünk könnyezve gratulált nekünk, hogy elvégeztük a gimnáziumot, majd visszaállított minket a sorba és kezdődhetett a kinti felvonulás. A sorfal eltűnt, mi pedig elindultunk, meglehetősen lassan. Rögtön az első kanyarban megláttam Harry-t, amint kezében egy csokor virággal rám mosolyog. Egy hatalmas vigyort festettem arcomra, úgy léptem oda hozzá. Mikor átadta a csokrot megcsókolt és a fülembe súgta, hogy "szeretlek". Erre egy újabb csókkal válaszoltam, majd visszaléptem a sorba. Pár méterrel arrébb a családom tömörült, tőlük legalább nyolc bokrétát kaptam. Még mentünk két kört, mígnem az épületbe mentünk be. Mivel még akartunk a családjainkkal lenni, megbeszéltük, hogy este hol találkozunk, majd elrohantunk. Tudom, általában ilyenkor ballagási vacsora van, de elég egyedi osztály vagyunk. Valójában a ballagási bulink is csak abból fog állni, hogy három üveg pezsgő társaságában elmegyünk sétálni Csopakon. Sokat buliztunk már, a ballagásunkat pedig nem részegen szeretnénk megünnepelni, mint mások. Az ajtón beléptünk, mindenki megölelgetett minket, a legtöbben sírtak is.
*
Este tíz órakor értünk ki a Csopaki buszmegállóba. Korom sötét volt mindenhol, valamint a levegő is hűvös lett. Megvártuk, míg a többiek is megérkeznek, majd elindultunk. David és George hoztak csillagszórót, Rocky és Leila tűzijátékot hoztak bár fogalmam sincs, hogy honnan szerezték. Bern hozta a pezsgőket, de nem állta meg, hogy ne hozzon egy üveg Jack Daniel's-t. Elindultunk fel a kisboltba, beszereztünk annyi csokit amennyit csak tudtunk, majd megrohamoztuk a focipályát. Az egész terület ködbe borult, hátborzongatóan nézett ki, mi mégis bementünk a közepére. Gyújtottunk egy csomó csillagszórót, kapcsoltunk zenét, majd leültünk a leterített pokrócra. Amíg a fiúk megbeszélték, hogy kik voltak a legjobb csajok a suliban, mi a csillagszórókkal szórakoztunk, mert ha valamelyik elégett, gyújtottunk újat. Amikor jött egy jó szám mindegyikünk énekelni kezdett, az egész sportpálya a mi hangunktól zengett. A dal végén mindenkivel lepacsiztunk, majd körbe adtuk a pezsgős üveget.
- Belegondoltatok mi lesz velünk az egyetemen? Mindegyikünk máshova akar menni - szólalt meg Rich. Nem hittem volna, hogy Ő kezdi el a lelkizést, de oké. Egy pillanatra mindenki elgondolkozott és észszerű választ semelyikőnk nem tudott adni. Csak ültünk csendben a korom sötétben és vártuk, hogy valaki megszólaljon.
- Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni... csak az osztálytalálkozón - törte meg a ránk telepedő csendet Leila. Akkor már tényleg komoly téma van, ha Lei is szomorú. Fejeinket lehajtottuk és próbáltuk felemészteni ezt az egészet. Valamikor muszáj lesz továbblépnünk és elásni magunkban a múltat. Lehet, hogy együtt nőttünk fel, de semmi sem tart örökké. Ahogy ez sem. Biztos, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, viszont az már nem lesz olyan, mint régen. Nem látjuk egymást szemtől-szembe, maximum interneten keresztül beszélünk, akkor is chat-en. Mindegyikünk megtalálja a következő barátait és idővel már semmi sem fogja nyomni a lelkünket. Nyilván, hogy mi Nelly-vel fogunk találkozni, mivel testvérek vagyunk, ahogy Rocky és Leila is. Csak a többiek. Ezért nem vártam az utolsó évet.
- Muszáj egyszer tovább lépnünk - suttogtam, a többiek pedig lemondóan bólintottak.
- Na jó, ne legyünk ilyen letörtek! Még együtt vagyunk, itt van előttünk az egész nyár - kiáltott fel Bern, és most kivételesen örülök annak, hogy ilyen hiperaktív. - Mit akartok? Egész nyáron siránkozni, hogy utána nem találkozunk? Nyilván mindegyikünknek fáj! De legalább a szünetet élvezzük ki - mondta egyre hangosabban, majd felnevetett. - Csapat ölelés - kiabált, és szorosan megöleltük egymást egyszerre. A csajokkal felálltunk, csillagszórókkal a kezünkben "rajzoltunk" a levegőben, én megkíséreltem a kézenállást, de rájöttem, hogy fal nélkül még mindig nem megy, egyetlen mázlim az volt, hogy le tudok menni hídba, így nem vertem be a fejem. A srácok szereztek valahonnan egy hangfalat is, így rácsatlakoztatták a telefont, a zene max hangerőn üvöltött, mi táncoltunk, a pezsgős üvegek elfogytak, lassan a Jack Daniel's is, mondjuk abban nagy szerepet játszott az, hogy Bern leejtette a betonon és a fele kifolyt. Éjfélkor visszaszámoltunk, majd kívántunk egyet. Nem tudom, hogy a többiek mit kívántak. Mindenesetre én elárulom: azt, hogy örökre barátok legyünk. Nem nagy cucc, tudom. Nekem mégis sokat jelent. Ahogy végignéztem a társaságon összeszorult bennem valami. És ezt a valamit jó mélyen elraktároztam. Kezdem elásni a múltat és elővenni a jövőm. Mostantól arra kell koncentrálnom, nem szabad, hogy ez az öt év visszahúzzon. Komolyan, ha egy éve azt mondják nekem, hogy a búcsú ilyen fájdalmas lesz, kinevetem Őket. De most már tudom, hogy talán ez a világon a legrosszabb érzés. Tekinteted a barátaidra emeled és tudod, hogy többet nem látod Őket, vagy csak nagyon ritkán. Mindegyikünk kapott ösztöndíjat, nagy valószínűséggel a világ tíz különböző pontjára fogunk járni. Nincs mese, felnőttünk. Már nem vagyunk gyerekek. Mostantól nem azon fog járni az eszünk, hogyan szívassuk a tanárokat. Megváltozott a fontossági sorrend: tanulás, család, gyerek. És kész, igazi felnőttek vagyunk. Rövidnek tűnik ez a 19 év, kár, hogy nem lehet egy kis időre megállítani az időt.
- Srácok, elmúlt éjfél. Tudjátok mit jelent ez? - mosolygott Nelly. Mind egyre gondoltunk, majd az italos üvegeket a magasba emelve elüvöltöttük magunkat:
- ELBALLAGTUNK!

Vége
(epilógus várható: holnap)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése