Közben
Elég rossz úgy ülni a konyhában, hogy közben tudom, ezek ketten mit csinálnak a szobában. Na, mindegy! Abbey és Louis is eltűntek, mi meg itt ülünk a konyhában, a földön...
- Unatkozom - ütötte a fejét a pultba Niall. Én sem voltam máshogy.
- És mit csináljunk? - kérdeztem, Ő meg vállat vont. Percekig csak ültünk egymás mellett, próbáltuk csak a gondolatainkat hallgatni, amikor a barátom felállt és kirohant az udvarra. Értetlenül meredtem utána, és azt vártam, hogy visszajöjjön. Mikor már kezdtem feladni, magam elé kezdtem bambulni, azonban a fejemen landolt valami nedves, ami végül végigfolyt az egész testemen. Víz. Ez a szerencsétlen leöntött! - Horan, én esküszöm megöllek - álltam fel, majd utánafutottam. Kint az udvaron fordultam jobbra, fordultam balra, de sehol sem láttam. Hátra mentem a slaghoz, ott pedig "valaki" átölelte a derekam. - Én is nagyon szeretlek, de ezt nem úszod meg - mondtam, majd megnyitottam a csapot és a víz erős sugárral vetődött rá. Én közben kifutottam a kosárlabda pályára és jól kinevettem magam. Azonban azzal nem számoltam, hogy a barátom utánam rohan. Ebben a pillanatban az ugrott be, hogy eddig csak egyszer veszekedtünk, akkor is három hónapig nem érdeklődtünk egymás után. Nem tudom, hogy ez a normális-e, eddig két hónapnál tovább sosem jártam senkivel. Ne értsétek félre, mindennél jobban szeretem ezt a szőke hajú fiút, nem akarok vele sem veszekedni, sem távol lenni tőle. Leginkább annak örülnék, ha minden egyes másodpercben velem lenne, de tulajdonképpen ez így is van, csupán mosdóba nem jön velem. Fordítva is így van, mindig a nyomában vagyok, kiegészítjük egymást.
Kezeivel átölelte derekamat, majd végig csókolta nyakamat. A területen libabőrös lettem, de jól esett. Annyira jó a karjai közt lenni! Megnyugtat, hirtelen olyan, mintha semmi és senki nem tudna bántani, mert Ő megvéd. Valahol így is van, mindig érezteti velem, hogy az élete árán is megóvna. Nem szoktuk folyamatosan mondogatni, hogy szeretjük egymást, csupán a gesztusokból tudjuk és érezzük.
- Min gondolkozol ennyire, hercegnőm? - fülemet halk kuncogása ütötte meg, ami miatt elmosolyodtam, megfordultam, majd arcát kezeim közé véve megcsókoltam.
- A kapcsolatunkon. Hogy mennyire szeretlek - suttogtam ajkaira, majd hagytam, hogy most Ő csókoljon meg.
- Én még annál is jobban szeretlek! Sőt, nem is szeretlek, imádlak - mosolygott bele csókunkba, gyomromban a lepkék életre keltek. Nem tudom mi bújt belém, talán az ördög és az angyal, egyszerre fáztam és volt melegem, egyszerre szárnyaltam és feküdtem a földön. Mintha a fellegek közt jártam volna, mégis éreztem a talajt a talpam alatt. Különös érzés a szerelem, de mégis leírhatatlanul jó. - Olyan fura... Fél éve vagyunk együtt. Ebben a tanévben érettségizel, felnőtt nő leszel... Már most az vagy, de akkor már papírod is lesz róla - nevetett fel, majd egy hajtincsemet eltűrte a fülem mögé. - Mi lesz velünk, miután elvégezted a gimit? - szemöldökeit összeráncolta.
- Semmi. Ha csak addig nem szakítunk, ugyanígy marad, annyi különbséggel, hogy Londonban fogunk élni és én egyetemre fogok járni - vontam vállat, majd csillogó tengerkék szemeibe néztem.
- Jó, ezt most vésd az eszedbe - ragadta meg a karom, majd még közelebb húzott magához, ami már lehetetlen. - Én soha. SOHA nem foglak elhagyni! Mi örökre együtt leszünk - mondta teljesen komoly tekintettel, én meg teljesen meghatódtam szavain. - Hé, ne sírj - ölelt magához, nyaka körül kezeimet szorosan összekulcsoltam. - Inkább nevess! Nem szeretem látni, ha sírsz, még ha azok örömkönnyek is - mosolygott, majd összekulcsolta a kezeinket. - Inkább menjünk és baszogassuk Harry-éket - kacsintott, én meg rögtön beleegyeztem. Nekem ez a hobbim, hogy a tesómat basztassam, és bevallom, jó régen tettem ezt. Talán akkor, amikor először voltunk Londonban és az első bulinkat tartottuk, Zoli bácsi nélkül. Tényleg régen volt. Annyira fura, mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem minden egyes pillanatára.
- Niall! Csukd be a fiókom - kiabáltam rá. Ő nevetve kivette a kedvenc csokimat, és jó ízűen elkezdte enni.
- Mióta a tiéd? - kérdezte vigyorogva.
- Amióta itt vagyunk! Csak én tudok bocs, tudtam róla, és hééé! Az volt a kedvenc csokim - üvöltöttem.
- Fura, mert nekem is ez a kedvencem - mosolyogva megnézte az üres csomagolást. Ekkor kopogtak az ablakon. Kinéztem, és hátrahőköltem. De végül kinyitottam.
- Lányok, ti mit csináltok? - tette keresztbe a karját Zoli bá.
- Elnézést Zoli bácsi, de ön nem kívánatos személy itt - mondtam, majd becsuktam az ablakot. Ő az ablakon befelé bámulva ordított.
- LÁNYOOOOOOOOOK! - Niall eltűnt. Belenéztem a fiókomba, és teljesen üres volt!
- NIALL! MIT MŰVELTÉL? - rohantam be a fürdőbe. Ő már az utolsó falatokat tüntette el, mikor én beléptem. - Te megetted az összes csokimat? - keltem ki magamból.
- Mi az, talán megfogsz sértődni? - nevetett gúnyosan. Én mély levegőt vettem, és lassan kifújtam.
- Niall...Takarodj vissza a buliba - mondtam nyugis hangon.
- Itt is buli van, mit akarsz?! - vonta meg a vállát. Erre én kiszedtem a kezéből az utolsó szelet csokit, és megettem. - HÉÉ! - kiáltott rám, közben próbálta visszaszerezni. Én nevetve kirohantam a folyosóra, és ott üldözött tovább.
Vicces, tizennyolc évesek voltunk, mégis, mint az öt évesek. Annyit hülyéskedtünk, az elején még a négy idióta osztálytársunkkal is rosszban voltunk, most meg szinte a legjobb haverjaink. Nekik is volt jó pár hülyeségük, amiket soha nem fogok elfelejteni:
- Ajjaj, Kate ideköltözik. Hogy mi lesz ebből - röhögött David.
- Inkább húzzál át a csajodhoz - vágta rá Rich.
- Oké - rohant el rögtön.
- David mentes napok...EZ AAAZ! - ugráltunk a lányokkal.
Nos, igen, ez akkor volt, amikor másodszor költöztünk vissza Londonba és David nekiállt nyavalyogni, hogy csövesek leszünk, mert nem jött taxi, de végül mégis. Hiányzik a londoni ház! Rengeteg dolog köt oda, köztük a One Direction. Ott találkoztunk először velük, amikor egy koncert után utánunk jöttek. Pont akkor fürödtünk és törölközőben mentünk ki az erkélyre...
- Megérdemelted! - vigyorgott Leila. Ekkor valami nekirepült az ablaknak.
- Ez meg mi volt? - sétáltam oda az ablakhoz. - Nem látok semmit.
- Menjünk ki az erkélyre - mondta Becca, és feltápászkodott az ágyról. Kinyitotta az erkély ajtót, és ketten kiléptünk.
- Hello csajo...ÚRISTEN! - kiáltották el magukat a fiúk. Igen, a One Direction volt. Tátott szájjal bámultak minket.
- Takarodjatok ti perverz állatok! - dobott le egy cipőt Rebecca, ami a medencébe esett.
- Nem tehetünk róla, hogy törölközőben jöttök ki! - hadonászott Harry. Erre Becca rám nézett, én meg csak lefagyva bámultam magam elé.
- Ajjaj... - motyogta.
- 5...4... - kezdtem neki.
- Miért számol vissza? - kiáltott fel Niall.
- Fogjátok be a fületeket! - szólt drága barátnőm.
- 3...2.....1. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - sikítottam el magam.
Igen, az én szép kis bemutatkozásom a fiúk előtt. Szép emlékek, kár, hogy ilyen régen volt. Az is régen volt, amikor börtönbe kerültünk. Nyár elején, amikor a fiúk végül elrángattak minket Olaszországba, ahonnan mi eljöttünk. Ott veszett össze Liam és Tami. Tényleg, vele mi van? Bár, csak annyit hallottam róla, hogy rengeteg pasija volt már.
- Jó, inkább várjuk meg, míg semmilyen hangot nem hallunk belülről - hallottam meg Niall hangját, amitől visszatértem a való életbe. - Megint álmodozol? Most min? - ült le a kanapéra, majd az ölébe rántott.
- Úgy mindenen. Attól kezdve, hogy Zoli bácsit elkezdtük cseszegetni.
- Elmeséled? - nézett rám érdeklődve, én pedig nagy levegőt vettem, hisz kicsit sem rövid a történet.
- Először is úgy volt, hogy "megismertük" a One Direction-t, onnantól kezdve London volt a mindenünk, hogy eljutunk oda és találkozunk veletek. Attól a pillanattól fogva mindennap azzal nyúztuk a mi drága angol tanárunkat, hogy vigyen el minket Londonba, amit kemény három év alatt el is értünk. Mikor idejöttünk folyton öltük egymást a fiúkkal, mi szívattuk Őket és Ők szívattak minket. A második napon értük el, hogy elmehessünk koncertre, emlékszem, az utolsó jegyeket vettük meg. Egész nap pörögtünk, végül este ott voltunk a koncerten, és előrenyomakodtunk az első sorba. Akkor volt a reflektoros, Beccának kellett felmennie, folyamatosan nyavalygott, hogy nem akar menni, de végül énekelt, hatalmas sikere volt. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy utána hazamentünk és a négy osztálytársunk siránkozását hallgattuk, miszerint szörnyű volt Z bával. Másnap megjelentetek ti is, hogy "Zoli bácsi lányait keresitek". Napokig azt hittétek, hogy az apánk, de annyi eszetek nem volt, hogy rákérdezzetek, tényleg az-e. Nem, helyette folyamatosan bujkáltatok előle, bár megértem, mindenki fél tőle a magassága miatt, pedig csak üvölteni és csapkodni tud. Minden nap elhívtatok minket sétálni, vagy bulizni, egyik este még egy bolt ablakát is betörtük, akkor Zoli bácsi a sitten ült egy napot. A viaszmúzeumban jöttünk össze, Zoli bácsi előtt, akkor voltak felelsz vagy merszes feladataink, amikor Rebecca teljesen ki volt akadva, hogy az volt az egyik feladata, hogy feküdjön le Harry-vel. Pedig amióta együtt vannak, gyanítom minden este azt csinálják, de inkább nem akarok benne biztos lenni. Akkor feküdtünk le először, amikor üvegeztünk és visszavágásként kaptam ezt a tesómtól. Másodszorra pedig akkor, amikor már Ők is együtt voltak Harry-vel. Aztán közölték velünk, hogy haza kell jönnünk, befejezni a sulit. Azt hiszem ekkor csuktak le minket, végül kijöhettünk, ti elrángattatok minket Ravennába, onnan mi eljöttünk és egész nyáron nem beszéltünk, mi csak a TV-ben láttunk titeket, ti minket egyáltalán nem. Aztán a szülinapunkon megjelentetek és azóta itt vagytok. Csak fél év, mégis mintha legalább ötezer lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése