31.fejezet: Ravenna

Fél órája ülünk Day-jel a sarokban és senkit sem érdekel. Az jó, mert minket sem, hogy nem figyelnek. Végül is tök jó itt egyedül. Nem zavarnak, nyugi van. És kivételesen nem vagyok éhes! Na, ilyen sem sűrűn van. Őszintén szólva, én sem és szerintem Day sem tudja, hogy miért húztuk fel magunkat.
- Lenyugodtál? - guggolt le mellém Niall, egy eszméletlenül aranyos mosoly kíséretében.
- Nem - válaszoltam, Ő meg egy nagyot sóhajtva leült mellém.
- Mi van? - karolta át a vállam. Hát, ezzel a kérdéssel csak az a baj, hogy én sem tudom... Itt ülünk egy cellában, mindentől elszigetelve, az év utolsó sulis napján, amikor idén utoljára látnánk az osztálytársainkat... És mi nem lehetünk jelen... Mert valaki kicseszett velünk. De, ha nem Vera volt? Akkor a menedzser?
- Mi van, ha tényelg a menedzseretek fizette le a rendőröket? - kérdeztem elcsukló hangon, Ő meg rám mosolygott.
- Az még mindig jobb, mintha tényleg lecsuknának - szorongatott meg. - Na, gyere ide - nyúlt mögém és átölelve a derekamat, magához ölelt. Elképesztő, hogy mennyire imádom ezt a fiút! Egyszerűen nem tudok rá mérges lenni. Na jó, mégis mérges vagyok rá! Mi az, hogy nem szoktunk veszekedni? Elfordultam tőle, majd megint duzzogni kezdtem.

Dayra szemszöge

Nem tudom elhinni. Miért velünk történik ez? Jellemző. Megint mi szívjuk. Most mit mondjak arra, hogy itt ülünk egy cellában és várjuk, hogy valaki jöjjön értünk? Na? Erre mit? Mindegy, felálltam és körbe-körbe járkáltam. Kezdett az agyamra menni a bezártság.
- Hé, cica - szólaltam meg.
- Mi az szívem? - kérdezte Harry, mire megforgattam a szemeim.
- Kuss már, egy macskát keresek - kiáltottam el magam, mire tágra nyílt szemekkel figyelt.
- Macskát? Itt? Te nem vagy normális - rázta meg a fejét, majd tovább támaszkodott a rácsoknak. Jó, az tény, hogy nem vagyok normális. Ezt eddig is tudtuk.

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindenki csendben volt, senki sem szólalt meg. Mint, az igazi rabok. Ráadásul egy óra is fel van szerelve a falra, amitől tiszta várakozós lett a hangulat. Csak néhányszor lehetett hallani, amikor valaki lépkedett, vagy éppenséggel lefejelte a rácsokat (Harry). Délután három körül nyílt az ajtó és mind egy emberként pattantunk fel. A menedzserük volt az. Úgy tudtam!
- Kiengedheti Őket - szólt oda Jessicának, majd le is lépett. Jess szomorú arccal lépett hozzánk, majd kiengedett minket.
- Sajnálom srácok - sóhajtott, mikor meglátta, milyen rosszul esett ez a fiúknak.
- Nem hittem volna, hogy ilyenre képes - rázta csalódottan a fejét Liam. Harry-t meglátva összeszorult a szívem, ezért kapott egy ölelést és egy gyors csókot. Aztán tovább duzzogtam. Azért láthatólag jobb kedve lett. Hiába, attól még a barátnője vagyok, tudnia kell, hogy szeretem és támogatom. A srácok egymást átkarolva indultak el, Rocky, Leila és Tami mögöttük, mi Sophie-val pedig leghátul slattyogtunk.

*     *     *     *     *

- Lányok, gyertek, indulunk. Már mindent összepakoltunk nektek - rontott be a szobámba Louis, ahol a lányokkal csoportosultunk.

- Miért, hova megyünk? - kérdezte Tami.

- El innen. Olaszországba - jelentette ki, mire teljesen felháborodtunk, majd rohantunk le utána. A bejárati ajtó előtt a fiúk már kész bőröndökkel ácsorogva vártak ránk. Z bá és Kate megértően mosolyogtak, a négy elmebeteg pedig irigyen pillantgattak felénk.

- Na, ne szórakozzatok velünk! Ebben a két hónapban többet utaztunk, mint eddigi életünkben - háborgott Sophie.

- Először Magyarország, aztán London. Utána megint Magyarország, majd megint London. Aztán újra Magyarország. Most meg Olaszországba megyünk? - soroltam fel.

- Ja, Afrikába nem akartok menni? - kérdezte Leila.

- Most, hogy mondod... - gondolkozott Lou.

- Na, ezt most felejtsd el - kiáltottunk fel kórusban, mire csak felnevetett. 

Elbúcsúztunk Kate-től, Z bától és kénytelenek voltunk a négy hülyétől is. Bern szokás szerint hozta a formáját és neki állt szipogni. Miután Soph-tól kapott egy vállba boxolást, mind elnevettük magunkat. Ahhoz képest, hogy nem akartuk, elég érzelgősre sikeredett a búcsú, mintha egy háborúba készültünk volna. Nem. Nem oda készültünk. Vagy, hát remélem. Mikor kinyílt a bejárati ajtó, azt hittük, ott esünk össze. Egy óriási busz állt a kapuban a sofőr intett nekünk. A fiúk bepakoltál a cuccokat, majd szóltak, hogy csipkedjük magunkat. Ezek most komolyan egy álcázott turnébusszal akarnak elindulni? Ezek nem normálisak.

Felmentünk a két emeletes buszra és körbe néztünk. Az alsó szinten volt a fürdő, a konyha és a "nappali". A felső szinten volt öt szoba szerűség. Hát, ezek szerint nem úsztam meg, hogy Harry-vel aludjak. Az ajtók csukódtak, mi pedig össze lettünk zárva egy kis buszban. Na jó, annyira nem is kicsi. Oké, egyáltalán nem kicsi, de ezt most mellőzzük. Mivel én voltam fent egyedül, lementem a "nappaliba" és lehuppantam az egyik fotelbe és a többiek arcát fürkésztem. Túl kínos volt a csend, ezért nekem muszáj volt megtörnöm.

- Miért megyünk Olaszországba? Hova megyünk? Meddig? És Harry miért néz így rám? - kezdtem elhalmozni Őket a kérdéseimmel. 

- Bosszút állunk a menedzserünkön, Ravennába, egy hétre és fogalmam sincs. Perverz a fantáziája - válaszolt mindenre sorban Liam. Az utsót mellőzhettük volna, de oké.

Hát, igen. Így kerültünk ebbe a helyzetbe, hogy bujkálnunk kell. Mert, ha a srácokat megtalálják, örökre eltiltják Őket tőlünk és soha többé nem sétálgathatnak egyedül.....

Sziasztok! Sajnálom, ez most egy nagyon rövid rész lett, de már rengeteget késtem, mivel mostanában nincs annyi időm írni. Ne haragudjatok, ha egy-egy részre akár egy hónapot is várni kell, de egyszerűen nagyon nehezen tudok időt szorítani blogírásra. Remélem megértitek.

Üdv: Szerkesztő :)